top_left_decor top_right_decor
middle_left_decor middle_right_decor

Egy érdekes ásványi anyag

2011-03-09 14:14
chlorine-dioxide-3(5).jpg

A Nátrium-klorit kémiai hatásának elvei, további tények laikusoknak és tudósoknak.

A klór-dioxid az emberiség rendelkezésére álló leghatékonyabb szer, amely elpusztítja a baktériumokat, kórokozókat, vírusokat, penészgombákat, parazitákat és minden betegséget okozó mikroorganizmust. Semmilyen gáz, erős ipari sav, rovarirtó vagy más vegyszer nem irtja a kórokozókat úgy, ahogy a Nátrium-klorit. Azon kevés vegyszerek közé tartozik, amelyek legyőzik az anthraxot (lépfenét) is. Ezt az anyagot ma végre felhasználhatjuk a fertőzések kezelésére. Nem véletlen, hogy a klór-dioxid egyike azon két erős szernek, amelyeket az immunrendszerünk maga állít elő, hogy legyőzze a fertőzéseket, az „áruló“ gyilkos sejteket, és hogy semlegesítse a különféle mérgeket.

A legfontosabb dolog, amit a klór-dioxidról tudni kell, az, hogy kémiailag miben különbözik a kloridtól, mint amilyen például a konyhasó. A konyhasó és a klór-dioxid is tartalmaz klórt, de megfelelő használat esetén az emberi szervezet számára nem mérgezőek.

Talán tudja, hogy ha ismerünk egy természetes anyagot, amely képes a vírusokat elpusztítani, ilyen anyagot laboratóriumi körülmények között nem lehet előállítani, amelynek hasonló tulajdonsága lenne. Olyan gyógyszerek, amelyek kiirtanák a vírusokat, nem léteznek. Például, ha vírusos tüdőgyulladással kórházba kerül, az orvosok nem tudnak önnek olyan szert adni, amely megsemmisítené a vírusokat. Baktériumölő szert, amely elpusztíthatja azokat a baktériumokat, amelyek vírusokkal társultak, bármikor kaphat, de hatásos antivirotikum nem áll rendelkezésükre. A klór-dioxid egy gáz, amely egy ásványi keverékből, nátrium-kloritból keletkezik (ez kémiai keverék, de ásvány is). Ez a gáz már majdnem száz éve irtja megbízhatóan a vírusokat és más ismert kórokozókat a kórházi folyosókon, vágóhidakon, zöldségraktárakban és az utóbbi időben az emberi testben is.

A klór-dioxidot már 70 éve használják a vízművek az ivóvíz fertőtlenítésére anélkül, hogy ezzel elpusztítanák a hasznos baktériumokat. A klór-dioxid eme tulajdonsága messze az összes többi vegyszer elé helyezi, mivel semmilyen módon nem árt az emberi testnek, sem a barátságos baktériumoknak, amelyekkel a test szimbiózisban él.

Ahhoz, hogy valaki megértse a klór-dioxid alaptulajdonságait, valamennyire ismernie kell a kémiát. Az oxidáció egy mechanizmus, amely a szervezetünkben előforduló kórokozók többségét elpusztítja.

A legfőbb, de nem egyetlen oxidálószer a szervezetben az oxigén. Túl erős oxidálószerek használata veszélyes lehet. Az egyes oxidálószerek oxidáló képessége elektromos potenciáljuk által adott, amit millivoltokban fejezünk ki. Összehasonlításképpen a legerősebb, emberi szervezetben használt oxidálószer az ózon, amelynek potenciálja 2070 millivolt. A hidrogén-peroxid oxidációs potenciálja 1800 millivolt, az oxigéné 1300 millivolt, míg a klór-dioxidé 950 millivolt (tehát az összes közül a legkevesebb). Mindegyik oxidálószer esetében tudjuk nemcsak azt, hogy mit oxidálhatnak, hanem azt is, hogy mit nem. Ezt a tulajdonságukat az oxidációs potenciáljuk határozza meg. Az emberi testet az oxigén felhasználására „tervezték“, mivel az oxidációs potenciálja a legmegfelelőbb az élet megtartására. Sok anyagot oxidál, de a potenciálja nem elegendő ahhoz, hogy mindet oxidálni tudja. Bizonyos körülmények között az oxigén káros a szervezetre: ha valaki túl sokáig tiszta oxigént lélegez be, károsodhat a tüdeje; ha túl sokáig tartózkodik túlnyomásos kamrában (ahol körülötte nyomás alatt tartott oxigén van), sok más testrésze is károsodhat. Régóta ismert, hogy az oxigén az öregedés egyik kiváltója, és hogy ez ellen a test antioxidánsok termelésével védekezik. Sok antioxidánst tablettaként árusítanak, amelyek segítik megelőzni az oxigén által okozott károkat.

Ahogy már említettem, ezzel ellentétben a klór-dioxid oxidációs potenciálja csupán 950 millivolt. Nem képes oxidálni semmilyen, a szervezethez tartozó szervet, ahol sem a vérben, sem a sejtekben, sem a szövetekben nem okoz kárt. Természetesen bármely más anyaghoz hasonlóan (mint pl. só, víz) a klór-dioxid is ártalmas lehet, ha túladagolják. A fertőzés legyőzéséhez szükséges klór-dioxid mennyisége 100-szor kisebb annál a szintnél, ami már kárt okozna.

Erről saját maguk is meggyőződhetnek. A vas rozsdásodása oxidálódás eredménye, de dacára annak, hogy a klór-dioxid erős oxidálószer, az oxidációs potenciálja túlságosan alacsony ahhoz, hogy ilyesmire képes legyen. Tegyen egy szöget oxigénnel dúsított vízbe, majd klór-dioxiddal dúsítottba. A kísérletet bármely kémikus be tudja mutatni. Láthatja, hogy a klór-dioxid – ellentétben az oxigénnel – jóformán „hozzá se nyúl“ a szöghöz. Ugyanez történik az emberi testen belül. A klór-dioxid a testben nem oxidál bizonyos anyagokat úgy, ahogyan nem oxidálja a vasat, viszont könnyűszerrel elbánik a kórokozókkal.

Ha konyít valamelyest a kémiához, valószínűleg ismeri az oxidációs potenciál kifejezést (redox potenciál).

Most már tudjuk, hogy a klór-dioxid miért nem árthat a szervezetnek. De akkor miért öli meg a kórokozókat?

Mi az oxidáció, és miért csak a kórokozókat pusztítja?

Hogy megismerhessük az oxidáció folyamatát, tudni kell, hogy minden részecskét az univerzumban elektronok tartanak össze. Amint egy anyagból eltávolítjuk az elektronokat, az szétesik és lényegében megsemmisül. Más szemszögből nézve az elektronokat tojáshéjnak is tekinthetjük, amely egy molekulát ölel körül és tart egyben. A feljebb említett oxidációs potenciál a vonzóerő mértékére utal, amellyel az oxidálószernek az elektronokra kell hatnia, amelyek valamilyen anyagot tartanak egyben. Nem nehéz elképzelni, hogy minél nagyobb a (millivoltokban mért) feszültség, annál nagyobb erő hat az idegen elektronokra.

Vannak bonyolultabb oxidációs folyamatok is. Ha például valamilyen anyagot klór oxidál, klórozásról beszélünk. Ebben az esetben az oxidált anyagban az elektronok elrendeződése megváltozik, a klór egyesül az oxidált anyagokkal és így más anyagok keletkeznek. Némely esetekben rákkeltő vegyületek jönnek létre; ez történik az ivóvíz-tisztítókban is. A klór-dioxiddal történő oxidáció folyamata teljesen más. Magához vonzza az elektronokat, semmivel sem egyesül, és a folyamat során megsemmisül. Sem a megsemmisült anyag, sem a klór-dioxid nem hagy hátra semmilyen új kémiai vegyületet. A klór új anyagok létrehozásával öli meg a mikroorganizmusokat, a klór-dioxid azonban a likvidálás után nem hagy hátra semmit.

A klór-dioxid kémiai képlete ClO2. Ebből megtudhatjuk, hogy ez egy molekula, amely egy atom klórból (Cl) és két atom oxigénből áll (O2). A klór-dioxid az egyik leggyengébb oxidálószer, amelynek oxidációs potenciálja csak 950 millivolt. A reakció során mindkét oxigénatom semlegessé válik – elvesztik oxidációs potenciáljukat és ezzel együtt oxidáló képességüket. Ugyanaz a helyzet, mint az oxigénnel a szén-dioxid (CO2) esetében.

A klór-dioxid egyik csodálatos tulajdonsága a speciális összetétele, ami rendkívül magas kapacitást kínál fel. Az oxidációs potenciálja gyenge, viszont kapacitásának köszönhetően akár 5 elektront is eltávolíthat egy megfelelő anyagból (az oxigén olyan, mint egy nagy kaliberű, egylövetű puska, a klór-dioxid pedig, mint egy kis kaliberű golyószóró). A klór-dioxid minden egyes ionja akár 5 elektront is képes elvonni abból az anyagból, amit éppen oxidál, mialatt az oxigén csak kettőt. A klór-dioxid egyetlen ionja akár 5 molekulát is megsemmisíthet, többet, mint bármely más oxidálószer. Viszont az emberi testben csak a mikroorganizmusokat és a nehézfém alapú kémiai vegyületeket oxidálja. Ez paradox módon az alacsony oxidációs potenciálnak köszönhető.

Itt kell szót ejtenem tapasztalt kémikusok megállapításairól, melyek szerint a klór-dioxid szétesett molekulájából származó oxigénionok rendkívül aktívak – de ez az állítás nem igaz. Ezeknek az oxigénionoknak nincs töltésük, ugyanúgy, ahogy a szén-dioxid oxigénjének sincs. Ha az aktív ionokról szóló elmélet helyes lenne, az oxidációs potenciáljuk 1300 millivoltra ugrana fel, ez pedig a testben nagymértékű károsodáshoz vezetne. Ezzel szemben mialatt a klór-dioxid ionja oxidálja a kórokozókat, az oxidációs potenciálja soha nem lépi túl a 950 millivoltot. És ahogy a fentiekben is említettem, a klór-dioxid ionja a folyamat során szétesik.

A klór-dioxiddal történő oxidálás a következőképpen zajlik: amikor a klór-dioxid ionja egy tetszőleges anyagot oxidál, először egy elektront von el belőle, ezzel pedig a klór-dioxid ionja azonnal a nátrium-klorit ionjává alakul át. A nátrium-klorit ionja pedig 1–2 milliszekundum alatt újabb négy elektront von el a megtámadott anyagból, miközben teljesen felbomlik – nátrium-kloridra (konyhasó) és két semlegesített oxigénatomra. Ezek a víz vagy a később kilélegzett CO2 részévé válnak. Közben az elektronjait elvesztő oxidált anyag természetesen megsemmisül. Az ion „tiszta munkát végez“, mert mindkét anyag, a klór-dioxid és az „ellenfele“ is megsemmisül, anélkül, hogy a semlegesített részecskéken kívül (melyektől a szervezet könnyen meg tud szabadulni) bármi mást hátrahagynának. Az „ellenfelek“ a kórokozók vagy mérgek.

Lehet, hogy csodálkozik rajta, miért éppen a kórokozók az egyetlen dolog, amit a klór-dioxid így elpusztíthat. Kétségtelen, hogy a klór-dioxid sok más dolgot is megsemmisíthet, de az ilyen típusú „dolgok“ közül az emberi szervezetben csak a kórokozók találhatóak meg. Ez a kórokozók (beleértve a baktériumokat, élesztő- és penészgombákat, parazitákat) azon tulajdonságának köszönhető, hogy felületüket a klór-dioxid nagyon könnyen tudja oxidálni.

Tulajdonképpen a klór-dioxid a mikroorganizmusok felületén (külső rétegén) olyan, mint egy szokatlanul effektív robbanószer. Sokkal hatásosabb, mint ugyanilyen mennyiségű oxigén. A klór-dioxid úgy pusztítja el a kórokozókat, hogy egyszerűen lyukat üt rajtuk, ennek megakadályozására pedig nem létezik semmilyen módszer, amelyhez a mikroorganizmusok folyamodhatnának. Eddig még senki sem állt elő tudományosan is elfogadható érvekkel, hogy a klór-dioxid miért csak a kórokozókat pusztítja el, miközben a test számára hasznos baktériumokat megkíméli; másrészt mindezt már kísérletek ezrei bizonyították, azaz nagy tapasztalattal rendelkezünk ezen a téren. A klór-dioxid feltehetően a kórokozók külső rétegében levő egyedi proteinek miatt pusztítja el őket.

Ami a nehézfémek vegyületeit illeti, tulajdonságaik egyszerűen megengedik a klór-dioxiddal történő oxidációt. Ezeket a vegyületeket az ózon, a hidrogén-peroxid és az oxigén is oxidálja, de ezek az oxidálószerek csak ritkán jutnak el a különféle emberi szövetek mélyebb rétegeibe, ahol az említett vegyületek fejtik ki káros hatásukat. Ezek az oxidálószerek egyszerűen nem juthatnak elég mélyre, hogy elérjék a vegyületeket, mert tulajdonságaikból adódóan bármilyen emberi sejtet vagy szövetet oxidálnak, amellyel kapcsolatba kerülnek. A klór-dioxid viszont mélyen a szövetekbe hatolhat, mert „útközben“ nem oxidál más dolgokat; ez csak akkor történik meg, amikor fémvegyületekkel vagy kórokozókkal találkozik. A tény, hogy a klór-dioxid eljuthat az emberi szövetek mélyebb rétegeibe is, egy újabb bizonyítéka annak, hogy az emberi sejteket nem oxidálja.

Biztosan arra is kíváncsi, hogyan likvidálja a klór-dioxid a vírusokat, ezeket a „rosszcsontokat“, melyek ezerszer kisebbek a többi organizmusnál. A vírusokra a klór-dioxid valóban másképp hat. A vírusok speciális proteinjeire van hatással, megakadályozza további formálódásukat (növekedésüket). Amennyiben nem termelődhet ez a fehérje, a vírusok természetesen elpusztulnak.

Hozzászólások

Hozzászólás beküldése

captcha
Nem olvasható? Kattintson ide.